|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 48 találat | lapozás: 1-30 | 31-48 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kinizsi Pál (Paul Chinezu) 2015. április 22.Bretfelean: Nem a kétnyelvű utcanévtáblákkal, a törvényességgel van problémám!A helyi rendőrség volt az első, amely két nyelven függesztette ki az intézmény nevét. Egyetért azzal, hogy jogosak a étnyelvű utcanévtáblák, de csak törvényes keretek között – jelentette ki a tegnapi sajtótájékoztatón BretfeleanValentin, a helyi rendőrség igazgatója arra az újságírói felvetésre, hogy nevetséges 25 évvel a rendszerváltás után a kétnyelvű feliratokkal hadakozni. A helyi rendőrség vezetője azért tartott sajtótájékoztatót, mert szerinte a sajtó, főleg a magyar sajtó félretájékoztatja a vásárhelyieket a (nem megfelelő) kétnyelvű utcanévtáblák ügyében, sőt még az alpolgármester ebben az ügyben tett nyilatkozatát is megpróbálták elferdíteni. Azt mondta, nem a kétnyelvű feliratokkal van problémája, hanem azzal, hogy nem a törvényes előírásoknak megfelelően kerültek az épületekre. Mert közterületeken csak olyan utca-névtáblákat lehet kifüggeszteni, amelyeket a helyi önkormányzat készíttetett, a CEMO nem a helyhatóság, nincs joga utcanévtáblákat kihelyezni. Elmondta, hogy a polgármesteri hivatal a tavaly év végén elkezdte a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztését, már négy helyre ki is tették – Cuza Voda, Dózsa György, Kinizsi Pál és Corvin Mátyás –, de saját kezdeményezésre egyetlen természetes vagy jogi személy sem teheti meg, a törvényes előírások, illetve a helyi tanács határozatainak betartását mellőzve. Claudiu Maior alpolgármester nyilatkozatára, hogy senkit sem fognak megbüntetni, kijelentette: a helyi rendőrség nem büntetni akar, ezt bizonyítja, hogy nem büntették meg – bár megtehették volna – azokat, akiknek a házára kitették a kétnyelvű utcanévtáblát, hanem felszólították: 48 órán belül vegyék le. Ennél megértőbbek nem is lehettek volna, tette hozzá. Anakronikus helyzetnek nevezte, hogy olyan esettel is találkoztak, amikor egy olyan épületben, ahol több tulajdonos él, csupán egyetlen lakótól kértek engedélyt az utcanévtábla kihelyezésére. Állítása szerint a szabálytalan utcanévtáblákat kihelyező személyek a polgármesteri hivatal alkalmazottainak adták ki magukat, ami bűncselekménynek számít. Ezeket tisztázandó tartott sajtótájékoztatót. Provokációnak nevezte a március 20-i esetet, hogy egyesek éppen akkor tették ki a kétnyelvű utcanévtáblákat, amikor a Bernády Házban a volt államfő, Emil Constantinescu jelenlétében emlékeztek Marosvásárhely fekete márciusára, a Kultúrpalotában pedig éppen a megbékélésről tartottak szimpóziumot. Végül kijelentette: bár a sajtó egy része és bizonyos közszereplők is megpróbálnak nyomást gyakorolni rá, hogy nem tartja be a törvényeket, nem hagyja magát megfélemlíteni. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2015. április 25.Mit szólna Dózsa György a névcseréhez?A gyűlölet prédái Az egyik tévéadásban elborzadva láttam, hogy az iszlám nevében fanatikus dühvel törik-zúzzák az emberiség közös kincseit, évezredes műremekeit. Eszembe juttatják, hogy a román nacionalisták már a román uralom első pillanatától fogva fő feladatuknak tekintik a magyar műemlékek rombolását, az intézmények külső románosítását. Erre rendszerint olyan településeken kerül sor, ahol fontosnak érzik a román jelenlét, jelleg hangsúlyozását. A román hadsereg már 1918 novemberétől megkezdi a magyar jelképek, a magyar történelemre, államiságra utaló emlékek tudatos pusztítását. Ez Trianon (1920) után is zajlik. Jelentős értékű műemlék templomok, kastélyok, várak, szobrok sora vált romhalmazzá. Nemrég omlott össze az alvinczi kastély, a bözödújfalusi templom tornya… Mivel a szobrok könnyebben pusztíthatók, a vandál gyűlölködők számára többnyire ezek válnak prédává. Az értékes szobrok közül példaként említem a marosvásárhelyi polgárok pénzén készült Kossuth-szobor sorsát, melyet 1919-ben döntenek le. A megsérült szobrot 1936-ban az akkor grasszáló Maros megyei prefektus olvasztatja be és öntet belőle román címeres sasokat, amelyek a román hatalmat szimbolizálják. Néhány szobor – köztük a kolozsvári Mátyás királyé, Fadrusz János 1902-ben felállított alkotása – megmaradását annak köszönheti, hogy a nacionalista történetírás Mátyás „román származását” hirdeti. Dózsa György vagy Gheorghe Doja? Hihetetlen, paradoxon, de a történelmi hamisításnak köszönheti létét a székely Dózsa György monumentális dálnoki szobra is, mert „Gheorghe Doja” a román és magyar jobbágyparasztok vezére volt. Román honfitársaink nem hibásak, amiért azt tanították nekik az iskolában, hogy Dózsa román volt, akárcsak a törökverő magyar hadvezér, az 1479-es kenyérmezei csata hőse, Kinizsi Pál. Kinizsi a tankönyvekben Pavel Chinezuként jelenik meg. Ha e nevet magyarra fordítjuk, akkor a magyar olvasó rágódhat, gondolkodhat, mert soha nem fogja kitalálni, megtudni, ki az a Kínai Pál. A közhiedelem úgy tartja, hogy Dózsa nevének románosítása szülőfaluja, Dálnok előnyére szolgált. Sokan úgy tudják, hogy Dálnok azért vált önálló községgé – bár lélekszáma nem éri el a megszabottat –, mert Bukarestben azt hitték, Gheorghe Doja román parasztvezér szülőfaluja. Hihetetlen, hogy a büszke székely nemesnek, a magyar történelem egyik legismertebb alakjának Ceauşescu parancsuralmi rendszere idején szobrot emelnek. Ennek megértésére felidéznék egy 1987-es apró, de szimbolikus jelenetet, melynek szem- és fültanúja voltam. Az említett évben a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban – az akkori 1-es számú Líceum névre silányított iskolában – tanítok történelmet egy vegyes nemzetiségű osztályban, a román tagozaton. Dózsa Györgyről tanulunk. Úgy gondoltam, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha Sepsiszentgyörgyön, a Mikóban a gyermekek ismerik Gheorghe Doja valódi nevét is. Mondom, gyerekek, Dózsa az alig húsz kilométer távolságra fekvő, ma is székely-magyar falu, Dálnok szülötte. Ha arra jártok, találtok egy hatalmas szobrot, illik nevét magyarul is ismerni. A számomra kedves osztályban, ahol mindig tisztelettel fogadtak, s jellemző volt a példás fegyelem, és ahová mindig szeretettel mentem be, hirtelen óriási zajongás, mozgolódás támadt. A hátsó sarokban egy B. nevű román tanuló elég hangosan, talán azért, hogy én is halljam, odasúgta padtársának: „Tovarăşul profesor minte!”, azaz „A tanár elvtárs hazudik!”. Megállapítottam, hogy az I–IV. osztályban tanultak alapján a román diákok számára elfogadhatatlan Dózsa György székely-magyarsága. Az említett gyermekek ma szülők, mit fognak mondani gyermekeiknek, ha a megyei rendőrségre mennek ügyes-bajos dolgaik intézésére, miközben találkoznak a közeli csendőr-felügyelőség megnevezésében a Gheorghe Doja névvel? Elmondják, hogy hajdani tanáruk a történelmet meghamisította? Ha Sepsiszentgyörgyön ez így áll – egy háromnegyed részt székely-magyar városban és megyében – mit várhatunk azoktól, akik teljes román közegben élnek? Lesz-e magyar neve? Talán a magyar gyermekekben tudatosult – ha magyar ajkú tanáruk volt –, hogy Dózsa György székely-magyar, tehát a neve is magyar. Azonban úgy tűnik, hogy román honfitársaink tudatában Gheorghe Doja mint román felkelővezér rögzült. Talán ezzel és nem a román nacionalizmussal függ össze, hogy a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség ma büszkén a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön is, mint annyi más erdélyi és székely településen, az elmúlt évtizedekben sértette szemünket a Gheorghe Doja utcanév. Ez a helyi névadó bizottságnak köszönhetően ma magyarul olvasható. Hasonlóképp a 2014. június 6-án avatott újabb dálnoki emléktáblán is. E táblaavatás alkalmával Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor megígérte, hogy levélben kéri a belügyminisztert a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség nevének kiigazítására. A névkiigazítás azóta sem történt meg. Nem tudjuk, hol akadhatott el a név helyreállítása. Gondoljuk, nem tolakodó vélekedésünk, miszerint a csendőrségnek – a magyar lakosság iránti tiszteletből – minden kérés nélkül Dózsa György nevét úgy illene használnia, ahogy a vezért születésekor keresztelték. A rend, a törvény védelmezőitől elvárjuk, hogy az igazság mellett álljanak, és ne engedjék, hogy saját cégérük is történelemhamisítást szolgáljon. Természetesen, nemcsak a csendőr-felügyelőségnek, de a dálnoki polgármesteri hivatalnak is mozdulnia kellene, mivel szégyen, hogy a Kárpát-medence közismert magyar személyiségének neve a tiszteletére állított szobor talapzatán csak román nyelven olvasható! Vajon mit szólna? Ha 500 év után felébredne, és azt olvasná, hogy ő román jobbágyfelkelő vezér volt, nevét átkeresztelték, bizonyára Arany János ősz Toldijának módjára, aki az őt nem tisztelő királyi lakájokat buzogányával megfenyíté, Dózsa is szétverne a mai lakájok közt, akár magyarok, akár románok! Vajon mit mondana a szabadságára oly büszke székely nemes, az a lovas hadnagy, aki párviadalban legyőzi a szendrői török szpáhik parancsnokát, dicsőséget szerezve népének? Mit mondana az a Dózsa, aki hivatását komolyan veszi, vállalja a kegyetlen mártírhalált? Mit szólnának a seregébe beállt keresztesek, köztük szép számban a mezővárosok módos parasztpolgárai, a kis- és középnemesek, deákok, papok és szerzetesek, akik önként vállalják a haza védelmét, a törökellenes harcot? Azok, akik a főurak ellen fordulnak, mert Magyaroszágon is szeretnék megteremteni a székelyek szabad társadalmát. Vajon mit szólnának a keresztesek, ha látnák, hogy Dózsát szülőfalujában még annyira sem becsülik, hogy nevét anyanyelvén olvashassák? Ismerjük-e őt? A magyar emberek tudatát is áthatja a Dózsáról kialakított hamis ismeretanyag, melynek gyökerei a 19–20. századba vezetnek. Petőfi Sándor nagy hatású A nép nevében, Ady Endre Dózsa György unokája című verse, a történelmi regények, később a kommunista osztályharcos-szemlélet teremti meg a jobbágyfelkelő vezér alakját. A magyar emberek tekintélyes részének, ha Dózsáról esik szó, a kaszás-villás jobbágyparaszt és a német nyelvterületen kialakult 17. századi mese, a kitalált tüzes vastrónus jut eszébe. A románok többsége is úgy gondolja, hogy Gheorghe Doja a román és magyar jobbágyparasztok harcát vezeti a magyar nemesség kegyetlen elnyomása ellen. Ideje lenne, hogy ne pórlázadásról, ne jobbágyfelkelésről beszéljünk. A tavalyi Székely Vágtán (is) a méltán hírneves Honvéd Táncegyüttes – immár több éve – előadott táncjátékában Dózsa György mint jobbágyparaszt figura jelenik meg. Dózsa mártírhalálának fél évezredes évfordulója alkalom lehetett volna arra, hogy megismerjük az igazi Dózsát, a hadvezért, a büszke székely lófő nemest, a nándorfehérvári hőst, aki a vállalt feladatok melletti kitartás és a bátorság szimbóluma. A keresztes had társadalmi összetétele egyértelműen mutatja, hogy 1514-ben nem egy jobbágyhadsereg fordul szembe a főúri önzéssel. Dózsa, amikor rádöbben arra, hogy a főnemesség akadályozza a törökök elleni harc szervezését és visszaél hatalmával, megfenyíti a keresztesnek állt jobbágyokat, korlátozza a módos parasztok, parasztpolgárok, a kis- és középnemesség jogait, elhatározza, hogy megrendszabályozza a főurakat, majd – az egész ország népére támaszkodó hadseregével – kiveri a pogány törököket Európából. Teheti, mert időközben megérkezik a hír, hogy a szultáni hadak Perzsia ellen indulnak. A veszély elmúltával a főurak, akik nem távlatban, hanem pillanatnyi érdekeik alapján gondolkodnak, követelik a keresztes hadsereg felszámolását, amely kiváltja a keresztesek haragját, akik a főurak ellen fordulnak. Ez már polgárháború a javából. Ekkor már a nagybirtokosok ellen helyi lázadások is kitörnek. Az 1514-ben zajló események sokkal árnyaltabbak a köztudatban ismertnél. Sokkal közelebb áll a történelmi valósághoz, hogy Dózsa György egy jogaiért küzdő, feltörekvő társadalmi rétegekből verbuvált keresztes hadsereg vezetője. Tőle (nagyrészt) függetlenül kerül sor több helyi zavargásra, felkelésekre. Sajnos, sokan nem hallották hírét Dózsa Györgynek, a keresztes hadvezérnek, aki Bakócz Tamás esztergomi érsek megbízásából vállalja a törökellenes keresztes had fővezéri szerepét. E hadsereget hirtelen kellett felállítani, megszervezni, mert híre jött, hogy a szultán hatalmas sereggel indul Magyarország ellen. Az önkéntes hadseregbe lépők felveszik a kereszt jelét, ezért őket kereszteseknek nevezik. A keresztesek jutalma a bűnbocsánat. Bakócz megbízásából a mozgósításban a ferencesek obszerváns rendje vállal óriási szerepet. Bár egy ilyen hadsereg vezetését – a kor szokásának megfelelően – főúrnak kellene vállalnia, ez nem volt lehetséges, mert megbontotta volna a bárói csoportok közti katonai egyensúlyt, ezért az érsek választása az országosan ismert hírneves lovas hadnagyra, Dózsára esik. Bakócz a nándorfehérvári hőst, az ünnepelt katonatisztet már korábbról ismeri, tudja, hogy rendelkezik megfelelő katonai képességekkel. A megmaradás jelképe 1976-ban a sors érdekes játékaként Dálnok központjában, a templomtéren egy őszi novemberi napon tanúja voltam, amikor Dózsa szobrát déli 12 órakor, harangzúgás idején a mikóújfalusi kőfaragók által készített óriási faragott kőtömbökre, a talpazatra illesztették. A pillanat számomra jelképes, szimbolikus értelmet nyert. Úgy éreztem, a harangok azt üzenik a keresztesek vezérének, hogy szoborba öntve is elnyerte a keresztény világ áldását. Hisszük, hogy Dózsa György példakép mint a hit, az anyanyelv és a szülőföld védelmezője! Szobotka András szobrászművész hattonnás szobra, a térdre könyöklő, gondolkodó Dózsa a jövőt, a jövőnket fürkészi. Azt sugallja, hogy ez a bátraké, azoké, akik kiállnak a közösség jogaiért. Népünknek ilyen elszánt vezetőkre van szüksége, olyanokra, akik szembeszállnak az idegen elnyomással. Olyanokra, akik számára nem közömbös városaink, műemlékeink és közintézményeink átkeresztelése sem! Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. május 4.Büntetőjogi és kártérítési pert indítottak Valentin Bretfelean ellenFenyegetéssel vádolják a rendőrfőnököt Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd 11 marosvásárhelyi lakos jogi képviselőjeként és saját nevében is büntetőeljárást indított a marosvásárhelyi bíróság melletti ügyészségen a marosvásárhelyi helyi rendőrség igazgatója, Valentin Bretfelean ellen. A helyi rendőrség igazgatóját fenyegetés miatt perelik azok a háztulajdonosok, akik nem voltak hajlandókeltávolítani ingatlanjuk faláról a kétnyelvű utcanévtáblákat, fájdalomdíjként Valentin Bretfeleantól és a helyi rendőrségtől egyetemlegesen 480.000 lej kérnek. Személyekre leosztva éppen annyit, amekkora bírsággal fenyegette őket a rendőrfőnök. "A román alkotmány, a helyi közigazgatási törvény, az Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartája értelmében senki sem vitathatja, hogy Marosvásárhelyen mindenütt kétnyelvű utcanévtáblák kellene legyenek, hiszen a marosvásárhelyi magyarság 44 százalékát teszi ki hivatalosan a város lakosságának, és már 20 százalék felett ezt a jogot tiszteletben kellett volna tartani" – nyilatkozta múlt csütörtöki sajtótájékoztatóján dr. Kincses Előd ügyvéd. Elmondta, a marosvásárhelyi tanács 2001-ben elvi határozatot hozott a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezéséről, amit 2007-ben kiegészített és mellékletben fogadta el valamennyi utca és tér magyar megnevezését. "2007 óta összesen négy darab kétnyelvű utcanévtáblát függesztett ki a tanács: a Gheorghe Doja – Dózsa György, Pavel Chinezu – Kinizsi Pál, Franz Liszt – Liszt Ferenc és Matei Corvin – Mátyás király utcák esetében. Mivel az önkormányzat hét év alatt csupán négy kétnyelvű utcanévtáblát tett ki, ezért a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) aktivistái felajánlották a háztulajdonosoknak, hogy kihelyezik a kétnyelvű utcanévtáblákat a polgármesteri hivatal helyett. Az elmúlt hónapok során 80 táblát szereltek fel, de a marosvásárhelyi rendőrség vezetőjét csak március 20-án, a fekete március 25. évfordulóján kezdte ez zavarni, és az Egyesülés téren két CEMO-aktivistát, Barabás Miklóst és Benedek Lehelt megbírságolták a törvény által lehetővé tett legmagasabb bírság összegével, 5000 lejjel, amiért merészeltek élni jogaikkal. Az a hivatkozás, hogy ezek reklámtáblák lennének, tömény hülyeség, mint ahogy az is, hogy építési engedély kellene a utcanévtábla kifüggesztéséhez. Tudomásom szerint egyetlenegy táblát sem függesztettek ki sem Marosvásárhelyen, sem máshol az országban építkezési engedély alapján. A felszólításban, amelyet a helyi rendőrség igazgatója a 80 utcanévtábla-tulajdonosnak kiküldött, 30.000-től 50.000 lejig terjedő bírságot helyezett kilátásba arra az esetre, ha a lakosok nem szerelik le a táblát. Azt is felhozza, hogy amennyiben a háztulajdonosok ezt maguktól nem teszik meg, akkor a hivatalos szervek fogják eltávolítani a táblákat, és az ezzel járó költségeket is ráterhelik a tulajdonosokra. Bretfelean figyelmen kívül hagyja, hogy bírósági határozat hiányában a táblák leszerelése lopást jelent, ha a rendőrség erőszakot alkalmaz, akkor rablást követ el. A kilátásba helyezett arcátlan büntetéssel azt akarta elérni, hogy a magyarság mondjon le önként a törvény által biztosított jogáról. Ezt sajnos a táblatulajdonosok háromnegyede meg is tette. Azok, akik nem tették meg, ügyvédi meghatalmazást adtak büntetőeljárás indítására Bretfelean ellen fenyegetés bűncselekménye miatt, aminek a felső büntetési tétele egy év szabadságvesztés. Ugyanakkor a megyei törvényszéken indított kártérítési perben azt kértük, hogy Bretfeleant és a marosvásárhelyi rendőrséget egyetemlegesen kötelezzék összesen 480.000 lej kifizetésére" – nyilatkozta Kincses Előd, aki szerint az is érdekes, hogy egyetlen olyan román személy sem kapott felszólítást, aki szabálytalan, de egynyelvű táblát függesztett ki a háza falára. "Ez is az etnikai indíttatást bizonyítja" – mondta az ügyvéd. Azontúl, hogy a helyi rendőrség igazgatójának fenyegetőzése sérti az alkotmányt, a helyhatósági törvényt és az európai normákat, a rendőrségi törvényt is sérti – állítja az ügyvéd, aki szerint a rendőrség fő feladata a törvényesség betartása és nem annak semmibevétele. Kincses hozzátette, tudomása szerint összesen 22 személy nem szereltette le a táblákat a rendőrségi felszólításra. "Mások is bármikor megtehetik a feljelentést, illetve beavatkozhatnak a perbe a felperesek oldalán, hiszen a rendőrfőnök velük szemben is elkövette a fenyegetés bűncselekményét és az erkölcsi károkozást, náluk a fenyegetés célba is ért" – jelentette ki a marosvásárhelyi ügyvéd. Antalfi Imola Népújság (Marosvásárhely) 2015. május 21.A kétnyelvűségért folyó harc újabb fejezeteStr. Bilingvism – Kétnyelvűség utca A Civil Elkötelezettség Mozgalom tegnap sajtótájékoztatón ismertette a Marosvásárhelyi Ítélőtáblának a kétnyelvű utcanevek ügyében több hónap eltelte után megfogalmazott indoklását, amelyet május 12-én kaptak kézhez. Mint ismeretes, az Országos Diszkriminációellenes Tanács tavaly augusztusi határozata kimondta, hogy az egynyelvű, illetve a részlegesen kétnyelvű utcanévtáblák diszkriminatívak. Ezt a határozatot támadta meg a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal, az Ítélőtábla nekik adott igazat, semmisnek nyilvánítva a Diszkriminációellenes Tanács határozatát. Igazságtalan igazságszolgáltatás Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető igazgatója elmondta, hogy az Ítélőtábla határozatát megfellebbezik, és kérik, hogy nyilvánítsák semmisnek a bírónő ezen döntését, hiszen a 2007-es tanácsi határozatban ott van az utcanév-lajstrom, ahol világosan látszik, hogy azok a személynevek, amelyekre az indoklásban hivatkoznak, s amelyben azt magyarázzák, hogy a fordítással sérülnének a román történelmi személyiségek nevei, nincsenek lefordítva. A bírónő nevezetesen a Stefan cel Mare, a Mihai Viteazul, az Avram Iancu és a Horea utcát nevezi meg. – A világon sehol sem fordítanak le személyneveket, kivéve Marosvásárhelyt, ahol a Dózsa György és a Kinizsi Pál utcát sikerült átkeresztelni. A bírónő felsorol négy magyar utcanevet is, a Köteles Sámuelt, "Nagy Budai Antalt", a Márton Áront, a Bolyai Farkast, amelyek magyar személyiségekről vannak elnevezve, s ezeket soha senki nem gondolta, hogy lefordítsák románra – ez áll többek között a nyolcoldalas indoklásban, amelyben Corina Ioana Muresan bírónő kifejti, hogy miért nem indokolt a kétnyelvű utcanév-táblák használata Marosvásárhelyen. – Még mindig döbbenettel olvasom ezeket az indoklásokat, hisz 14 évvel a közigazgatási törvény megszületése óta, gyakorlatilag az anyanyelv-használati jogoknak a bevezetése óta még mindig ott tartunk, hogy a bíróság úgy tesz, mintha ezek nem léteznének. A chartára – a kisebbségek nyelvhasználati jogait szavatoló Regionális Chartára vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájára – is hivatkoztam, amelyet nem fordítottam le románra. A chartaszakértők explicit kérték, hogy a földrajzi nevek esetén ne úgy értelmezzék a földrajzi nevet, hogy helységnév, hanem úgy, hogy helységnév, utcanév stb. A chartában toponímia szerepel, ami nem csak helységnevet, hanem utcanevet és minden egyes földrajzi nevet jelent. Ezt teljesen mellőzte a bírónő az indoklásában. Ugyanakkor használja a 2007-es utcanév-lajtromot, elismeri, hogy létezik, viszont az említett négy utcanév megakadályozza az összes többi lefordítását. A chartát úgy tekinti a bírónő, mint egy létező egyezményt, de elköveti azt a hibát, hogy azt állítja, hogy ezeket úgy kellett ratifikálni, hogy megfeleljenek a közigazgatási törvénynek, holott egy nemzetközi egyezmény erősebb, s az erősebb befolyásolja a gyengébbet. Amikor Románia ratifikálta a chartát, akkor a közigazgatási törvényben bizonyos módosításokat kellett volna eszközölni, csak ezt Románia mindmáig nem tekintette prioritásnak. Románia ratifikálta azt a cikkelyt, amely a toponímiára vonatkozik. Az alapján, amit Románia 2008-ban életbe léptetett, mi bárhol, bármikor magyarul kellene beszéljünk. Meglátjuk, hogyan dönt a Legfelsőbb Bíróság. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács azt állítja, hogy ott objektívebb döntéshozatal történik. De úgy tűnik, hogy az utóbbi évben az anyanyelv- használati perekben azért nem egyértelműek a döntések. Jó lett volna, ha 2001 után egyértelmű tanácsi határozatok születnek, mert akkor nem lennének ilyen félreértelmezések – fogalmazott Szigeti Enikő. Büntetést senkire sem róttak ki Barabás Miklós a kétnyelvű táblákkal kapcsolatban elmondta, hogy figyelemmel kísérik az utcanévtáblák sorsát. A rendőrségi akciók után körülbelül 60-70 táblát szereltek le, több mint 17-et visszatettek. Azóta is vannak megrendelők, akik igénylik a kétnyelvű utcanévtáblát. Érdekes, a rendőrségi túlkapások után döntöttek úgy, hogy csak azért is! A kétnyelvű táblák miatt büntetést még senki sem kapott. Múlt héten adtak át egy felszólítást, amelyben 48 órás hatállyal kérték a táblák eltávolítását, mert ellenkező esetben 30 ezertől 50 ezer lejig terjedő pénzbírság róható ki. A rendőrök közben lefényképezték a táblákat, többször megfordulnak a ház körül, a megfélemlítési akció zajlik. A kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését folytatjuk, továbbra is rendelnek az emberek belőlük. Készíttettünk egy matricát Str. Bilingvism – Kétnyelvűség utca felirattal. Mivel a kétnyelvű utcanévtáblák kapcsán sokszor elhangzott a reklám, ennek értelmében reklámakcióba kezdtünk. Ilyeneket lehet igényelni, bárhová fel lehet ragasztani. Ezzel szeretnénk felhívni a figyelmet erre a megoldatlan marosvásárhelyi problémára – mondta Barabás Miklós. A CEMO aktivistái az egynyelvű "reklámtáblákat" összesítik, s kíváncsiak, hogy a kihelyezői kapnak-e magas büntetésről szóló felszólítást. Mert ha csak a kétnyelvű "reklámtáblát" kihelyezők kapnak felszólítást, akkor a Diszkriminációellenes Tanácsnál is be tudják bizonyítani, kettős mércével mér a rendőrség. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2015. május 21.Kétnyelvűség: perelnek és meglepnek a civilekA rendőrségi megfélemlítés és a mintegy 60 kétnyelvű utcvanévtábla eltávolítása ellenére sem adják fel a harcot a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) aktivistái. Az anyanyelv használata mellett kardoskodó önkéntesek ismét nekiláttak a táblaszerelésnek. „A leszereltetett hatvan táblából közel húsz visszakerült a helyére, sőt folyamatosan érkeznek a rendelések újabb és újabb táblákra. Most már olyan személyek is kértek kétnyelvű táblát, akik a rendőrségi túlkapás előtt nem tartottak rá igényt" – újságolta el lapunknak Barabás Miklós. A Cemo önkéntese elmondta, most már tömbházlakásból is érkeztek megrendelések, olyan lakóközösségektől, ahol a román szomszédok is beleegyeztek a kétnyelvű felirat kifüggesztésébe. Amúgy a szervezet nyilvántartása szerint a megrendelők egytől egyig magyar nemzetiségűek. Mindeközben a helyi rendőrség sem ül tétlenül, a hatóság emberei továbbra is róják a város utcáit, fényképezgetik a kétnyelvű feliratokat, és felszólításokat osztogatnak azok eltávolítására, ellenkező esetben 30 és 50 ezer lejes bírságot helyezve kilátásba. A Cemo is egy hasonló lajstrom összeállításába kezdett, a mozgalom önkéntesei azokat a házilag készült táblákat írják össze, amelyeken mindössze román nyelven jelenik meg felirat. „Kíváncsiak vagyunk a hatóságok kettős mércéjére: azokat is büntetéssel fenyegetik, akik egynyelvű, úgymond reklámtáblákat szereltek fel?" – fejtette ki lapunknak az akció lényegét Szigeti Enikő, a szervezet vezetője. Értesüléseink szerint a rendőrség mindmáig egyetlen vásárhelyi lakost sem szólított fel a tábla eltávolítására, amennyiben azon csak az állam nyelvén jelölte meg az utca nevét. Nevetségesnek tartják az ítéletindoklást Miután a napokban kézhez kapta a marosvásárhelyi táblabírósági döntés indoklását, a Cemo jogi úton is folytatja a kétnyelvűségért vívott küzdelmet. Mint emlékezetes, a civilek panaszára tavaly az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elmarasztalta a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalt, melynek nevében Dorin Florea polgármester bíróságon támadta meg a hatósági döntést. A táblabíróság semmisnek nyilvánította a diszkriminációellenes tanács döntését, amely a kétnyelvű táblák kifüggesztésére kötelezte volna a polgármesteri hivatalt. A Corina Ioana Mureşan törvénybíró által megfogalmazott indoklásban többek között az áll, hogy Marosvásárhelyen azért nem lehet románról magyarra fordítani az utcaneveket, mert az olyan személyi nevek, mint például Ştefan cel Mare, Mihai Viteazul, Avram Iancu vagy Horea „sérülnének". „Nevetséges egy indoklás, hisz senki nem vetette fel, hogy a román személyneveket is le kellene fordítani. Ilyen sehol nincs a világon, pontosabban csak Marosvásárhelyen van, de nálunk is csak a magyar neveket fordították le románra" – mutatott rá Szigeti Enikő, utalva a Gheorghe Doja-, Pavel Chinezu- vagy Ecaterina Varga-féle névtorzításokra. „Tényleg, a felsorolt négy név miatt nem lehet lefordítani a többi százat?" – tette fel a költői kérdést Szigeti Enikő. Folytatják a pereskedést A Cemo szerint az is a bíró részrehajlására utal, hogy döntése indoklásában ugyan említést tesz a Románia által is aláírt nemzetközi egyezményekről, viszont úgy véli, hogy azoknak kellene megfelelniük a hazai törvényeknek, nem pedig fordítva. Elhangzott, hogy a marosvásárhelyi táblabíróság kedvezőtlen döntése után a Legfelsőbb Ítélő- és Semmitőszékhez folyamodnak a kétnyelvűség ügyében. A táblabírósági ítélet ellen szerdán az Országos Diszkriminációellenes Tanács is fellebbezett. Indul a gerillaakció Hamarosan indul a kétnyelvűségért folyó gerillaakció is – jelentették be szerdán a Cemo aktivistái. Barabás Miklós egyelőre csak annyit árult el, hogy elkészült egy három-négy hónapos terv, melynek keretében a csoport névtelenségbe burkolódzó tagjai heti rendszerességgel próbálnak egy-egy meglepetést szerezni a kétnyelvűséget üldöző hatóságoknak. „Törvénytelen akciókhoz nem folyamadunk, meglepőkhöz viszont igen" – szögezte le Szigeti Enikő. Krónika (Kolozsvár) 2015. október 3.Az otthonosság gyökereiA kötet borítóján olvassuk: "Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és betlehemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel". Így válik közérthetővé az új könyv címének metaforája. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás- monográfiája már az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, ezt a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Követték: az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötetek 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székely kapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőágállítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép- erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig tág sávban vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. "Akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukban is van kedvük játszani, szeretnek, akarnak és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is – , máskor bohóckodva ’űzik az eszüket’, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, amikor az embereket nem fogja a figura, nem tudunk vagy nem merünk játszani, elveszítjük homo ludensi minőségünket." Aki így ír, száz gyökérrel kapaszkodik szívósan az erdélyi tájba, a székely-magyar falu világába. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: "A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nemcsak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nemcsak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket, és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne". Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is "cselekvő részesévé" válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számba vett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: "A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert". Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskola tanára, néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (több mint 200) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktatói munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye hat kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, - kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. A kötet szerkezetét azért is hasznos ismertetni, mert ezzel a szerzői művet minden oldalról felmutató kaleidoszkóp jellege mellett az egymást követő nemzedékek pontos tájékozódását, szakmai eligazítását is szolgálhatjuk (zárójelben a fejezet írásainak címe és a megjelenés éve): Szülőföldön, Sóvidéken (A kapuban 1998, Füttyögtess, András! 1988, Asszonyszínház Alsósófalván 1987, Siklódi, Jávorfa muzsika 1987, Pálpataki lakodalom 1998, A gúzsszekér. Sóvidéki leányok cselédsorsa 1984, A sóvidéki székely harisnyáról – Miben is jártam? 1985, Harisnyaszabók mestersége 1987, Búcsú a székely harisnyától? 1992), Eklézsiakövetés a székely "protestáns Szentföldön" 1992, Szomszédolás néprajzi tájakon (Murokország belső térképe 1991, Magyarok és cigányok Karácsonyfalván 1997, Királynékeresőben a Bucsin-tetőn innen és túl 1999, Pünkösi virágozás a marosszéki Mezőségen 1988–1999, Marosszék – néprajzi táj és kulturális régió 2008, A Mezőség néprajzi körvonalai és belső tagolódásának kérdései 2007) Népszokások életvilágában (Farsangi életszínjáték Szásznádason és Pipében 1994, Három nap maszkuravilág Ditróban 1993, Csutakhúzás a Nyárádmentén 1995, Farsangtemetés a Sóvidéken 1982–1992, Kalendáris szokások Siklódon 1993, Egy székely betlehemes játék halála és feltámadása 1993, Állandó és változó a marosszéki húsvéti szokásokban 1980–2007) Elődök nyomában (A költészet szentegyházában. Petőfi az erdélyi népi kultúrában 2010, A kalendáriumi népszokások gyűjtésének és kutatásának kezdetei Székelyföldön – A néprajzkutató Kriza János 2014, A farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok kutatása a magyar folklórban 2007). A könyvet gazdag képanyag dokumentálja. Az V. tábla fekete-fehér képei archív felvételek, a VI. táblán Elekes János fotója, a többi (színes) felvételt a szerző készítette. Barabás László: Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015 A Kapun belül, kapun kívül c. kötetről Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 27.Szalagháború dúl Mátyás király szobránMegbukott a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnak az a stratégiája, hogy a talapzat köré telepített tüskés dísznövényzettel védi meg a Mátyás király szoborcsoportot. Tudniillik a növények az immár kétévnyi – igencsak visszafogottra sikerült – fejlődésük után sem képesek akadályként működni, így csak az nem kapaszkodik fel a talapzatra, aki nem akar. Márpedig sokan akarnak, például az az ismeretlen személy is, aki a napokban egy trikolóros szalagot kötött fel a Szapolyai Istvánt ábrázoló mellékszobor kardjára. Tettének elkövetésére feltehetően az a két, piros-fehér-zöld szalag késztette, amelyeket korábban valakik Kinizsi Pál és Báthory István derekára erősítettek fel. Az „irritáló” piros-fehér-zöld szalagok mindenesetre vitathatatlanul jobban találnak a világhírű műalkotáshoz, mint az, amelyik – funári stílusban – csupán elvből és dacból próbálja más színűre „festeni” a dolgokat… (Ö. I. B.) Szabadság (Kolozsvár) 2015. október 27.A kétnyelvűsítés gátolásával dicsekszik BretfeleanBüszkén jelentette ki Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője a székelyföldi románok hétvégén Marosvásárhelyen megtartott találkozóján, hogy sikerült megakadályoznia a kétnyelvű táblák kihelyezését a megyeszékhelyen, s már hét pert nyert ebben az ügyben. A Maros, Hargita és Kovászna megyében élő románokat tömörítő egyesület találkozóját Marosvásárhelyen a Mihai Eminescu Ifjúsági Házban tartották, amelyen felszólalt többek között a prefektus és Claudiu Maior alpolgármester is. Bár a magyar sajtó nem volt hivatalos a rendezvényre, a Facebookon és a Youtube-on is elérhető a Bretfelean meglehetősen hazafias hangvételű beszédéről készült videofelvétel. A helyi rendőrség vezetője kijelentette, sikerült a törvényt alkalmaznia Marosvásárhelyen, és erre biztatja a többi székelyföldi megyében élőket is. „Hét pert nyertem meg a híres Kincses Előd ügyvéd ellen a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében. Nem engedem meg soha, hogy Paul Chinezut elmagyarosítsák, s azt írják fel az utcanévtáblára, hogy Kinizsi Pál. Ezután már csak az következik, hogy Ştefan cel Marét is lefordítsák, s kiírják, hogy Nagy István. Ezt nem hagyhatjuk. Álljunk ellen a nyomásnak és az elnemzetietlenítésnek. Ne feledjük, mit mondott Tudor Vladimirescu: a haza a népé, és nem a kizsákmányolóké" – hangoztatta Bretfelean, akit vastapssal köszöntöttek a teremben ülők. A 2010. évi 155-ös számú, a helyi rendőrség megalakulásáról és működéséről szóló törvény egyébként kimondja, hogy a helyi rendőrök nem nyilatkozhatnak munkahelyükön vagy nyilvánosan politikai meggyőződésükről, és nem is vehetnek részt politikai rendezvényeken. Lapunk kérdésére Kincses Előd elmondta, nem igaz, hogy Bretfelean már hét pert nyert volna meg, sőt, a legfontosabbat elveszítette. „Szeretném emlékeztetni Bretfelean urat, hogy elveszítette azt a pert, amelyben kértük a Benedek Lehelnek a kétnyelvű táblák kiszegezéséért kirótt 5000 lejes pénzbírság eltörlését. A döntésében a bíróság kimondta, hogy a kétnyelvű táblák nem minősülnek reklámtábláknak. Az 50 ezer lejes pénzbírságot kilátásba helyező, ezzel fenyegetőző felszólítások miatt indított büntetőpert igaz, hogy elveszítettük, de a bíróság indokai mondvacsináltak" – fogalmazott Kincses. Peti: Bretfelean egy mintaintézményt vezet Peti Andrástól megkérdeztük, mi a véleménye a marosvásárhelyi rendőrség vezetőjének nyilatkozatáról. Az alpolgármester azt mondta, nem ismeri a szóban forgó felvételt, de elképzelhetőnek tartja, hogy Bretfelean nem intézményvezetőként, hanem magánemberként vett részt, és szólalt fel a románok fórumán. „Hajlamosak vagyunk sok mindent érzelmi szinten értékelni. Szerintem a tetteket kell mérlegelni és nem a beszédeket. Tény, hogy a Bretfelean által vezetett helyi rendőrség mintaintézmény, ahova magyarországi és székelyföldi szakemberek is jönnek tapasztalatcserére" – tette hozzá Peti. A marosvásárhelyi magyarság polgármesterjelöltje, Soós Zoltán munkatársunk kérdésére leszögezte: Bretfelean kijelentése nem szolgálja a marosvásárhelyi közösség javát, és helyi közalkalmazottként a törvény betartását kell felügyelnie. „A közigazgatási törvény előírja, hogy ahol a kisebbség számaránya eléri a 20 százalékot, ott kétnyelvű feliratokat kell kihelyezni. Nem lehet és nem szabad ma politikai kérdést kovácsolni a kétnyelvű táblák ügyéből. Nem a helyi rendőrség vezetőjének kell erről nyilatkoznia. Nem helyes ez, különösen nem olyan kontextusban, hogy kizsákmányolást is emleget" – mondta Soós Zoltán önkormányzati képviselő. Paul Chinezu mint Kínai Pál? A Maros Megyei Múzeum igazgatója arra is reagált, hogy Bretfelean Kinizsi Pált Paul Chinezuként emlegette. A szakember kifejtette, hogy Paul Chinezu nem létezett, Kinizsi Pál nevét a hetvenes években fordították le, mivel a törökellenes harc ismert személyisége volt, s csak így, románra fordítva kerülhetett be a román történelemkönyvekbe. „Nem ez az egyetlen lefordított, és helytelenül használt név, de egyelőre sem a román történészek, sem a Román Akadémia, sem a politikusok nem merik felvállalni az igazságot, nem merik kimondani, hogy vannak olyan román nevű történelmi személyiségek, akik magyarok voltak. Egyébként is neveket nem szabad fordítani, hisz nevetséges, hogy Kinizsi Pálból Paul Chinezu lett, s ha visszafordítanánk, Kínai Pál lenne belőle" – mondta Soós. Amint arról beszámoltunk, a kétnyelvű utcanévtáblák miatt kirobbant botrány kapcsán az Erdélyi Magyar Néppárt vásárhelyi szervezete áprilisban Valentin Bretfelean leváltását követelte a városházától. Követelésük nyomatékosítására tüntetést is kezdeményezett a néppárt, amelyet azonban végül nem sikerült megszervezni, mivel a városházi bizottság, amelynek a helyi rendőrfőnök is tagja, kétszer is elutasította a főtéri tüntetés jóváhagyását, helyette a félreesőbb Ligetet jelölte helyszínül. Bár a Bretfelean leváltását követelő petíciót csak az interneten több mint 2500-an írták alá, a néppárt képviselői végül elálltak a tüntetés megszervezésétől. A helyi rendőrfőnök leváltásának szükségességét többek között azzal indokolták a kezdeményezők, hogy tisztázatlan múltbéli viszonya a volt kommunista titkosszolgálattal, hogy munkakapcsolata volt a Román Hírszerző Szolgálattal, helyi rendőrfőnökként durván megsértette a gyülekezési jogot, akadályozta a magyar rendezvények megszervezését, reklámanyaggá minősített magyar nemzeti jelképeket, s üldözte a kétnyelvűséget. Simon Virág Szabadság (Kolozsvár) 2015. október 28.Mit tettetek?Ép ésszel felfoghatatlan, mi a rosseb vitte rá Peti András marosvásárhelyi alpolgármestert arra, hogy védelmébe vegye az erdélyi magyar jogkövetelések egyik leghírhedtebb, illusztris jelenkori ellenlábasát, Valentin Bretfeleant. Azt a helyi rendőrfőnököt, aki a székelyföldi románok hétvégi találkozóján büszkén sorolta a kétnyelvűsítés megakadályozása érdekében hozott intézkedéseit, és vastapsot kiváltó hazafiassággal közölte: sohasem engedi meg, hogy Paul Chinezuból (vagy Pavel, vagy Cneazul?) Kinizsi Pált kreáljanak a magyarok. Peti úgy véli, hajlamosak vagyunk sok mindent érzelmi szinten értékelni – szerinte a tetteket kell mérlegelni, és nem a beszédeket, márpedig a vásárhelyi helyi rendőrség bizony egy mintaintézmény, amelytől magyarországi és székelyföldi kollégák is tanulnak. Fogadjuk meg Peti András tanácsát, és csak az alpolgármester úr tetteit mérlegeljük, miközben soha többé nem vesszük komolyan azt, amit mond. Halkan bevalljuk: már 2014 júliusában sem hittünk neki, amikor három (éppen Kinizsi Pál magyar nevét is feltüntető) kétnyelvű utcanévtábla kihelyezése után bejelentette, végre megoldódott a még 2001-ben hozott tanácshatározat gyakorlatba ültetése, és szeptemberig további 500, magyar elnevezést is tartalmazó táblácskát helyeznek ki a városban. Nem hittünk neki idén áprilisban sem, amikor közölte, hogy a táblák elkészítésére kiírt közbeszerzési eljárás meghirdetésével végre lezárulhat a rendkívül kényes ügy. És nem hittünk neki alig három hete sem, amikor sikerként, a valós kétnyelvűség felé tett nagy lépésként értékelte, hogy a polgármesteri hivatal végül harmadik nekifutásra közzétette a pályázatot. Aztán persze megint kiderült, hogy mégsem. Petiék mentegetőznek. Nem tudták. Nem látták. Nem volt beleszólásuk. Nem erről volt szó. S a totális inkompetenciát tetézve, az erdélyi magyar érdekképviselet egyik leghiteltelenebb, politikai csődspirálban keringő tisztségviselője gondol egy nagyot, és védelmébe veszi Bretfeleant. Elfogadjuk, hogy nem a beszédeket kell mérlegelni, hanem a tetteket. Csakhogy itt már egyszerűen nincs mit tenni. Ez a legnagyobb számú erdélyi magyar közösség önkormányzati képviselete. Ez van Páva Adorján Krónika (Kolozsvár) 2015. október 30.Lemondásra szólította fel az RMDSZ Bretfelean rendőrfőnökötLemondásra szólította fel a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) marosvásárhelyi szervezete és a marosvásárhelyi önkormányzat RMDSZ-frakciója csütörtökön Valentin Bretfelean helyi rendőrparancsnokot – írja a Maszol.ro portál. Az RMDSZ-szervezet szerint a rendőrfőnök megszegte a hivatali esküjét, és elvesztette a marosvásárhelyiek bizalmát, amikor a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésének a megakadályozásával dicsekedett egy székelyföldi románokat tömörítő egyesület hét végi marosvásárhelyi rendezvényén. Az RMDSZ-szervezet hangsúlyozta: Valentin Bretfeleannak mint a helyi rendőrfőnöki funkciót betöltő hivatalnoknak nem az etnikai többséget, hanem minden marosvásárhelyi polgárt kell képviselnie, ám a napokban nyilvánosságra került hang- és videofelvétel arról tanúskodik, hogy a köztisztviselői esküjét megszegve méltatlanná vált tisztsége betöltésére. A marosvásárhelyi önkormányzati testület csütörtöki ülésén Peti András RMDSZ-es alpolgármester javasolta a rendőrfőnök lemondását, és ezzel egyórás vitát váltott ki. Dorin Florea polgármester kijelentette, büntetést szabott ki a rendőrfőnökre a hét végi kijelentései miatt, és megtiltotta neki, hogy politikai rendezvényekre járjon. A városvezető nem részletezte, hogy miben áll a büntetés. A rendőrfőnök beszédének videofelvétele az interneten került nyilvánosságra. „Nem engedem meg soha, hogy Paul Chinezut elmagyarosítsák, s azt írják fel az utcanévtáblára, hogy Kinizsi Pál. (.) Álljunk ellen a nyomásnak és az elnemzetietlenítésnek" – jelentette ki a rendezvényen a rendőrfőnök. Valentin Bretfeleant korábban súlyos fegyelmi vétségek miatt mentették fel a Román Hírszerző Szolgálat Máramaros megyei részlege éléről. A Máramaros megyei sajtó arról is cikkezett, hogy hírszerzői pályafutása előtt Bretfelean a Securitate kommunista politikai rendőrség szolgálatában állt. MTI Erdély.ma 2015. október 31.Marosvásárhely esélyeKözelednek a választások, így végre keményebb hangot ütött meg a marosvásárhelyi RMDSZ a hatalmával már több ízben visszaélő Valentin Bretfeleannal, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetőjével szemben. A szövetség színeiben megválasztott alpolgármester, Peti András a hét elején még mintaintézménynek nevezte a Bretfelean által irányított rendőrséget, csütörtökön azonban már ő is kérte menesztését. Sőt, az RMDSZ-frakció a testületi ülést is elhagyta, bejelentették, addig nem vesznek részt a tanácskozásokon, amíg a városháza nem ülteti életbe a testület által is elfogadott, kétnyelvű táblákra vonatkozó határozatokat. Bretfelean múlt hétvégi nyilatkozatával ütötte ki a biztosítékot, a Kovászna, Hargita és Maros megyei románok Marosvásárhelyen megrendezett civil fórumán dicsekedett azzal, hogy megakadályozta a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését. Csakhogy a bíróság immár második esetben mondta ki, törvénytelenül rótt ki bírságot azokra a civilekre, akik házukra magyarul is kifüggesztették utcájuk elnevezését. Az ítélet nyomán az is egyértelmű, hogy az utcák feliratai nem tekinthetőek reklámtáblának, így törvénytelen reklámozás ürügyén nem büntethetőek meg a polgárok. Bretfelean a jelek szerint ez ügyben bakot lőtt, ám mégis eredményes volt: sikeresen elodázta a magyar feliratok kikerülését. Újabb botrányával pedig a polgármester ténykedéseiről is eltereli a figyelmet, mindenki az ő leváltásával foglalkozik, és nem azzal, hogy Dorin Florea alig egy hete nyilatkozta: nem lesznek magyar táblák, csupán a román elnevezés mellé biggyesztik oda magyarul, hogy utca vagy tér. Hiába teremt jogot a törvény a magyar utcanevek kiírására, fölöslegesen fogadott el erről határozatot a helyi tanács, Marosvásárhelyen ez huszonöt évvel a rendszerváltás után is megvalósíthatatlannak látszik. Jó, hogy végre felébredt az RMDSZ, és erősebb lépésekre szánta el magát, túl sokáig hallgatott, nyelte a békát a rosszul értelmezett békesség jegyében. Ha jövő évben választásokat akarnak nyerni, és valóban szeretnék, hogy ismét magyar polgármestere legyen Marosvásárhelynek, nagyon fontos lenne megmutatniuk, hogy mernek és tudnak tenni az általuk képviselt közösségért. Ha nem így lesz, marad Florea és Bretfelean, az egykori szekustisztből lett rendőrségi vezető, maradnak a tiltások, az értelmetlen perek, és mindinkább fogy, háttérbe szorul az egykori Székelyvásárhely magyarsága. Ha nem állnak most a sarkukra, amikor még van erejük, és a Florea által óhajtott utcanévtáblák kikerülnek, harminc-negyven év múlva már nem is lesz, akinek feltűnjék, hogy a Paul Chinezu utca tulajdonképpen a magyar hős Kinizsi Pálról kapta egykor nevét. Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. november 3.Mi nem félünk!Jobb sorsra érdemes, de a megvesztegetésektől fojtogatott országunkban egy idő óta újra fokozódott a magyarellenesség. Ennek többféle megnyilvánulási formája van, egyes elöljáróknak és tisztségviselőknek a jogainkat semmibe vevő, fennhéjázó viselkedésétől kezdve, a történelemhamisításon át, egészen a minket érintő fontos kérdésekről folytatott párbeszéd megtagadásáig. Marosvásárhely polgármestere, Dorin Florea például hallani sem akar a kétnyelvű utcanévtáblákról, mert azok szerinte félrevezetnék a turistákat, és akadályoznák a postai küldemények eljuttatását a címzettekhez. A szekusból hírszerzőtisztté, majd városi rendőrfőnökké vedlett Valentin Bretfelean pedig kijelenti, nem fogja megengedni, hogy Paul Chinezu nevét „elmagyarosítván”, Kinizsi Pálként tüntessék fel. A székelyföldi, vagyis a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának Marosfőn lezajlott legutóbbi ülésén Mircea Duşă honvédelmi miniszter leszögezte, az autonómiának nincs mit keresnie a romániai közbeszédben, mert alkotmányellenes. Vele egy követ fúj ugyanakkor Horia Grama, a Szociáldemokrata Párt (PSD) Kovászna megyei elnöke, parlamenti képviselő is, aki szerint az autonómiáról még tárgyalni sem lehet. Az ellenünk irányuló intézkedések közé sorolhatjuk továbbá a Székelyföld határait október 24-én megvilágítani hivatott őrtüzek egyikéhez saját fájából tüzelőt szállító és ezért megbírságolt, gyergyószentmiklósi Árus Zsolt esetét, Mircea Diacon háromszéki fogyasztóvédelmi főbiztos etnikai indíttatású túlkapásait, valamint a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár és csillagvizsgáló visszaszolgáltatásának a megtagadását is, hogy csak a legfrissebbek közül említsünk néhányat. Mindezek következtében Székelyföld magyar anyanyelvű lakosságának folyamatos megaláztatásban, hátrányos megkülönböztetésben és zaklatásban van része, melyek megkeserítik és ellehetetlenítik mindennapjait. De hát ez is a cél, hiszen így akarják önfeladásra, vagy ha ez nem megy, akkor a szülőföld elhagyására kényszeríteni! Éppen ezért újra és újra, minden fórumon le kell szögeznünk: mi nem félünk, és a magyarságunk megőrzéséért, valamint a szülőföldünk megtartásáért folytatott küzdelmünket nem adjuk fel, bármi történjék is! Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely 2015. november 6.Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti magazinRendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta, majd Káli Király István, a kötet szerkesztője beszélgetett a szerzővel. Közreműködtek a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes zenészei és táncosai, marosszéki és mezőségi népdalokat énekelt Kásler Magda. Alább olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője. Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát. Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai téren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdekérvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifjak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfia alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas művészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kínálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is. Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyóiratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink. Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufijait pukkasztgatva rombolja amúgyis feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát. * Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a figura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket. Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.” Új kötete* borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és bethlemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.” Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfiája az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.” Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát. Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót! Bölöni Domokos Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015 Elhangzott 2015. november 4-én a marosvásárhelyi Bernády Házban, a kötet bemutatóján https://kafe.hhrf.org 2015. november 19.Nemzetstratégia a szórványbanAz elmúlt vasárnap a Kárpát-medencében számos színhelye volt a Magyar Szórvány Napja alkalmával szervezett ünnepségnek. Miután Magyarország Országgyűlése is felkarolta az RMDSZ Kongresszusának öt évvel ezelőtti határozatát, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és egyben halálának is évfordulója, november 15-e legyen a Magyar Szórvány Napja, idéntől hivatalos ünnep ez a nap Magyarországon és a Kárpát-medencében is. Az erdélyi főrendezvény idén Temesváron, a bánsági szórvány fővárosában volt, amelyet a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban közösen szervezett meg az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége a Szövetség Temes Megyei Szervezetével. A konferencia keretében az RMDSZ kiértékelte a szórvány cselekvési tervének eredményeit, és egy új irányelvekkel kibővített, 2015-2019 időszakra vonatkozó cselekvési tervet fogadott el. A temesvári országos konferencia keretében Erdély kilenc szórványtelepülésének 55 képviselője ismertette munkája eredményeit, megosztva tapasztalatait a hasonló körülmények között élő és tevékenykedő magyar közösségek tagjaival, ennek során sikeres közösségépítő megvalósításokat ismertettek. A konferencián részt vett és köszöntötte a tanácskozókat Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke, Hegedüs Csilla és Magyari Tivadar ügyvezető alelnökök, Winkler Gyula EP-képviselő. Megtisztelte jelenlétével a temesvári rendezvényt Pánczél Károly, a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke. A konferencia résztvevőit a Bartók Béla Elméleti Líceum citeraegyüttesének előadása köszöntötte. Halász Ferenc, az RMDSZ Temes Megyei Szervezetének elnöke a konferencia házigazdájaként üdvözölte a jelenlévőket, akiket arra kért, hogy egyperces néma felállással emlékezzenek a párizsi merénylet áldozataira. Bevezetőjében Halász Ferenc elnök vérbeli történelemtanárként ismertette az ország különböző vidékeiről és az anyaországból érkezett vendégek előtt a konferencia színhelyéül szolgáló város történelmét, amely mélyen gyökeredzik az egész magyar történelembe. Megemlítette a Csanádon tevékenykedő Gellért püspök nevét, Károly Róbert magyar királyt, akinek köszönhetően a 700 évvel ezelőtti Magyarország fővárosaként a történelmi magyar királyság székhelye volt a Béga-parti város, hogy innen indult legfontosabb hadjárataira Hunyadi János, itt élt Kinizsi Pál, a törökverő hős, itt áldozta fel életét Temesvár szabadságáért Losonczi István 1552-ben, Bethen Gábor ide menekült 1612-ben miután előzőleg 1611-ben szembefordult Bátory Gáborral, aki a Habsburg szövetség mellett kardoskodott. Itt, Temesvár mellett zajlott 1849-ben a magyar szabadságharc utolsó csatája, 1956-ban Temesváron volt a legerősebb visszhangja a magyarországi forradalomnak, és itt volt a legerősebb megtorlás is, 1989-ben pedig innen indult az a forradalom, amely gyökeresen megváltoztatta, ennek az országnak, s egyben a romániai magyarságnak az életét. A rövid történelmi ismertető után Halász Ferenc elnök tájékoztatott a Temes megyei magyarság mai helyzetéről, rámutatott, hogy nincs olyan Temes megyei közigazgatási egység, ahol a magyar közösség többségben élne, a települések több mint felében a magyarok lélekszáma 1–100 között forog, a 2011-es népszámlálási adatok pedig arra világítanak rá, hogy jelentős a népességfogyás a magyarság körében is. 1992-ben 77 ezer magyar ember élt a megyében, ma már csak 35 ezer. Bár a statisztikai adatok lehangolóak, Temes megyében van magyar élet, biztatónak nevezte, hogy több mint 1300 magyar gyermek tanul anyanyelvén és, hogy van magyar nyelvű sajtó, színház, több népi táncegyüttes, számtalan civil szervezet tevékenykedik, s mint mondta: „van magyar érdekképviseletünk, 18 településen önkormányzati képviselőnk, összesen 3 polgármesterünk és ugyancsak 3 alpolgármesterünk, parlamenti képviselőnk és magyar alprefektusunk van. Érdekképviseleti szervezetünk szorosan együttműködik az egyházakkal és a civil szervezetekkel, amelyekkel közös célunk a megmaradás magyarként itt, a Bánságban.” Elmondta még, hogy eddig minden hatodik Temes megyei magyar igényelt magyar állampolgárságot és meggyőződését fejezte ki, hogy ez a folyamat folytatódik. Halász Ferenc kifejezte örömét, hogy a Temes megyei szervezet házigazdája lehetett a szórványkonferenciának, amely számot adott arról, hogy mit sikerült megvalósítani a szórvány megyékben az elmúlt négy év alatt a kitűzött régi cselekvési tervből és, hogy itt fogadják el az újat cselekvési tervet, amely – reményei szerint – Temesvári Cselekvési Terv néven vonul be a történelembe. A továbbiakban Pánczél Károly, a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke köszöntőjében elmondta, hogy a Magyar Országgyűlés határozata arról, hogy november 15-e legyen az egész Kárpát-medencében a Magyar Szórvány Napja azt tükrözi, hogy a szórvánnyal törődni kell. Idézte Vetési László szavait: „a szórvány egy nemzet öregkora. Aki a szórványt nem becsüli, sem a tömböt, sem a jövőt nem érdemli.” Slavomir Gvozdenovics, a szerb közösség részéről köszöntötte a Konferenciát és, a két nemzetiség bánsági sorsközösségét hangsúlyozva kívánt további jó együttműködést és sikert a konferencia munkálataihoz. Winkler Gyula EP-képviselő megköszönte a házigazdáknak, a bánsági és temesvári magyar közösségnek, hogy ötödik alkalommal, a Bánság fővárosa ad otthont a Magyar Szórvány Napjának. „Köszöntöm ugyanakkor Erdély összes szórványtelepülésének képviselőit, akik azon dolgoznak, hogy a szórványközösségekben jövőt építsenek” mondta a képviselő. Kovács Péter ügyvezető elnök kifejtette, amikor a szórvány cselekvési tervről, programokról beszélünk, a kulcsszó egyértelműen az összefogás kell legyen: a többségiek és a kisebbségben élők között, szórványmegyék egyházak, civilek, réteg- és ifjúsági szervezetek között, de a szórványban élő közösségek és Budapest között is. A Szövetség ügyvezető elnöke a 2011-ben kidolgozott, közösségépítésre épülő, szórvány cselekvési terv kézzelfogható megvalósításait vette számba előadásában. Hegedüs Csilla kultúráért felelős ügyvezető alelnök arról tájékoztatta a konferencia résztvevőit, hogy konkrét, megvalósítható, számon kérhető szórvány cselekvési tervet dolgoztak ki az elkövetkező öt évre. Elmondta, hogy a szórványban élő magyaroknak sokszor nagyobb erőfeszítést kell tenniük azért, hogy megőrizzék nemzeti identitásukat, mint azoknak, akik számára magyarságuk megélése sokkal kevesebb akadályba ütközik, hisz kézügyben van a magyar kultúra, a magyar oktatás, a magyar sajtó, anyanyelvükön élik meg mindennapjaikat. Az új programok között kiemelt helyet szánnak a minőségi magyar oktatás kiterjesztésének, a magyar közösségi terek kialakításának, a tartalmas ifjúsági programoknak, a magyar házak hálózatba szervezésének. A következő négy évben kiemelt figyelmet fordítanak a nagyvárosi szórványra, mert ott a legnagyobb az identitásvesztés, a lemorzsolódás. „Vannak jó példák ebben a környezetben is: Temesváron például megoldották a gyermekek magyar iskolába való szállítását. Magyari Tivadar oktatásért felelős ügyvezető alelnök tapasztalatát ismertette, amely szerint a szórványban élő diákok a székelyföldiekhez hasonlóan jeleskednek az országos megmérettetéseken. Fontos tevékenységként emelte ki a magyar pedagógusok kataszterének összeállítását, egyfajta „munkaerő-mérlegének” elkészítését, amely a szükséges szakmai képzések irányvonalát is megmutatja. „Meg fogjuk újítani a beiskolázási kampányunkat is, amely kiemelt társadalomszervezési tevékenységként szerepel további terveinkben. Ugyanakkor a pedagógusok hálózatának kialakításával a szakmai érdeklődést szeretnénk helyi szintről országos szintűre emelni” – ismertette Magyari Tivadar. A Magyar Szórvány Napján Temesváron a résztvevők a legsikeresebb közösségépítő megvalósításaikat ismertették. Burus Siklódi Botond a Magyar Kormány oktatási-nevelési támogatásának szórványközösségek megmaradásában betöltött szerepéről beszélt. Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei szervezetének elnöke azt emelte ki, hogy Arad megye legnagyobb magyar ifjúsági rendezvényévé nőtte ki magát a Kaszojai Ifjúsági Fesztivál, amely immár 11 éve bizonyítja, hogy a hely, amely összeköt nem csupán jól hangzó szlogen, hiszen a fesztivál szomszédos megyék, sőt határon túli résztvevőket is meg tudott szólítani. Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce-Naszód Megyei szervezetének elnöke a nagy szórványban élő gyermekek utaztatásának a gondjairól beszélt. Szerinte erre megoldást csak az önálló magyar iskola létrehozása jelentene. Vida Noémi a Máramaros megyei Nagybányán tíz éve rendszeresen megszervezett Főtér Fesztivál sikereit mutatta be. Lőrincz Helga, az RMDSZ Fehér Megyei Szervezetének elnöke a magyar nyelv ápolására irányuló törekvéseikről beszélt. Demeter László, Kovászna megyei tanácsos a székely-szórvány kapcsolat programja, 2009 óta tartó működtetésének jelentőségét és eredményeit elemezte. Mikes Melinda, a Brassó megyei Nőszervezet elnöke a szórványközösségek, a szórványban élő egyének identitásának megőrzésében kiemelkedő szerepet tulajdonít az összefogásnak, a közös fellépéseknek. Kocsis Attila igazgató és Csatlós Zsófia pedagógus a Téglás Gábor Iskolacsoport képviseletében jogos büszkeséggel ismertették a Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű program keretében elért sikereiket. A cserkészet szórványközösségekben betöltött szerepéről beszélt Béres István, az RMDSZ Történelmi Máramaros Területi Szervezetének elnöke. Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője a Bánsági Vándorszínház sikeres történetét mutatta be a szórványkonferencián: „A vajdasági példa mintájára megalkotott Bánsági Vándorszínház nézőszáma folyamatosan nő és megfogalmazódott a közösségi igény a folytatásra.”– mondta a temesvári képviselő, aki a Vándorszínház létrehozásának az ötletgazdája. A konferencia résztvevői pedig a Vándorszínház idei turnéján visszhangos sikert aratott A helység kalapácsa című előadást tekinthették meg a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, majd pedig részt vettek a Sógor Csaba európai parlamenti képviselő kezdeményezésre a Bánsági Magyar Nőszövetség által szervezett Bartók Béla kiállításon és hangversenyen. Derűlátásra okot adó beteljesülések Erdély szórványvidékein Winkler Gyula, európai parlamenti képviselő, a temesvári konferencia moderátora a konferenciát követően a lapunknak adott interjúban értékelte mind a temesvári konferenciát, mind a magyar szórvány sajtó helyzetéről tanácskozó vajdahunyadi konferenciát. Nagyon örülök, hogy a Bánság fővárosában, Temesváron ünnepelhettük ötödik alkalommal a Magyar Szórvány Napját. Öt évvel ezelőtt az volt a szándékunk, hogy ezekkel a tanácskozásokkal hagyományt teremtsünk. Miután a magyar Országgyűlés is határozatban fogadta el ezt az immár hivatalos ünnepet. Itt, a temesvári konferencián kimondottan a jó példákra koncentráltunk, a szórványközösségek kiválasztották a sokrétű tevékenységük során elért eredmények közül azt a rendezvényt, kezdeményezést, amelyet a legnagyobb sikerüknek tartanak. Ezek bemutatását kértük, azért, hogy kölcsönösen tanuljunk belőlük. A több mint két és fél órás beszélgetések során a cserkész mozgalomtól a kulturális, oktatási mozgalmakig, a magyarházak munkájától az ifjúsági kezdeményezésekig, a szabadtéri fesztiváloktól a Fogadj örökbe egy műemléket mozgalomig egész értékes skála, ami azt bizonyítja, hogy a közösségeink képesek kitalálni és véghezvinni olyan kezdeményezéseket, amelyekre fogékonyak a magyar emberek. Ugyanakkor az is kiderült, hogy bár sok minden az anyagi támogatásoknak a függvénye, mégis a legnagyobb hiány inkább a kezdeményezésből, az ötletességből és az önkéntességből van. Itt olyan sok szép megvalósításról hallhattunk, amit nem pénzzel oldottak meg. Ezzel távolról sem azt akarom mondani, hogy egy jó iskolarendszer, vagy a magyar házak működtetéséhez, lapok kiadásához nincs pénzre szükség, de ahhoz, hogy a közösséget megmozgassuk, ahhoz a pénz nem elég. Kell az, hogy az emberek magukénak érezzék a kezdeményezést, hogy bekapcsolódjanak. Talán ez a legfontosabb tanulsága a mai napnak, és én is remélem, ahogy Halász Ferenc helyi elnökünk mondta az itt elfogadott 2015–2019-es Cselekvési terv Temesvári cselekvési tervként vonul be a történelembe. A temesvári konferenciával párhuzamosan Vajdahunyadon a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete képviselőinek részvételével háromnapos konferencia zajlott, amelyen szórványban működő magyar média helyzetét vehettük számba. Igen, ott arról tanácskoztunk, hogy milyen szerepe van a sajtónak a közösségépítésben. S egyértelmű következtetés: magyar sajtó, magyar média nélkül közösségépítés a szórványban lehetetlen, hiszen általa jut el a felhívás, az üzenet, az információ magyarul, anyanyelven közösségeink tagjaihoz. Azt is megállapíthatjuk, hogy a média minden formájára szükség van, de talán a nyomtatott sajtó – amely mellesleg a legdrágábban előállítható – a legfontosabb a családok számára. Ezért az új szórvány cselekvési tervben két kérdés is erre irányul, amelyeknek megvalósításához próba jelleggel minél hamarabb hozzá kell fogni. Ezzel alapot teremthetnénk ahhoz, hogy biztosítani tudjunk nyomtatott magyar sajtót a szórványban élő nemzettársaink számára. Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője a Bánsági Vándorszínház sikeres történetét mutatta be a szórványkonferencián: „A vajdasági példa mintájára megalkotott Bánsági Vándorszínház nézőszáma folyamatosan nő és megfogalmazódott a közösségi igény a folytatásra.”– mondta a temesvári képviselő, aki a Vándorszínház létrehozásának az ötletgazdája. A konferencia résztvevői pedig a Vándorszínház idei turnéján visszhangos sikert aratott A helység kalapácsa című előadást tekinthették meg a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, majd pedig részt vettek a Sógor Csaba európai parlamenti képviselő kezdeményezésre a Bánsági Magyar Nőszövetség által szervezett Bartók Béla kiállításon és hangversenyen. Graur János hetiujszo.ro 2015. november 30.Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságárólNovember 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be az egykori szovátai diák, dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta. Itt olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője. Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát. Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai té- ren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdek- érvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifj ak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfi a alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas mű- vészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kí- nálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is. Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyó- iratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink. Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufi jait pukkasztgatva rombolja amúgy is feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát. Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a fi gura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagynagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a fi gura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket. Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.” Új kötete borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és betlehemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mindmind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük, és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.” Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató. László 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991- től a marosvásárhelyi KántorTanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotó- sokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfi ája az 1980-as évek elején elké- szült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszoká- sok és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a fi gura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmikulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói véná- ja az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (...) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágí- tásban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.” Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát. Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót! Bölöni Domokos Szovátai Hírmondó (Szováta) 2016. március 5.Tőkés László csillagaErdély és a Részek román megszállása óta Bukarest elsőrendű politikai célja a megszerzett területek megtartásának biztosítása örök időkre. E cél megvalósításának egyik legfőbb eszköze a magyarság elüldözése, megfélemlítése és/vagy asszimilálása. Az első világháborút lezáró nemzetközi jogi diktátumok célja nem a kontinens békéjének megteremtése, hanem a legyőzöttek megalázása és kifosztása volt, így kódoltan magukban hordozták a második világégést, melynek csak időpontja volt kérdéses. Az azóta eltelt közel száz esztendő óta a román fennhatóság alatt álló területeken megannyi politikai rendszer uralkodott, monarchikus parancsuralmi látszatdemokrácia, királyi diktatúra, sztálini totalitarizmus, puha majd egyre keményedő ceausiszta nacionál-szocializmus, el egészen a mai „eredeti demokráciáig”. Ha magyar szempontból értékeljük azt a száz esztendőt, mely az első, 1916-os román betörés óta eltelt, azt láthatjuk, hogy a román politikai rendszer lehántható formameghatározottság a magyarellenességhez, Erdély magyartalanításának alkotmányszinten rögzített célprogramjához képest. Teljesen mindegy, hogy milyen politikai garnitúra milyen alkotmányjogi rendszer játékszabályai szerint uralkodott, a magyarság eltüntetése ősi földjéről konstans törekvése Bukarestnek. E tények fényében kell értékelni Tőkés László érdemrendjének minap történt visszavonását. Tőkés László mindig is szálka volt a román politikum szemében (leszámítva azt a maroknyi európai gondolkodású román értelmiségit, aki közösséget vállalt Vele). Nemcsak az volt a bűne, hogy magyarként halálmegvető bátorságával, konok és céltudatos helytállásával hozzájárult a temesvári népfelkelés kirobbanásához. Ez persze önmagában is súlyos vétek azok szemében, akik románnak tekintenek minden magyart, aki a jelenlegi román államhatárokon belül született (különösen akkor, ha az illetők dicsőséget hozhatnak az országra,) sőt, visszamenően is románná montírozzák Mátyás királyt, Kinizsi Pált, Dózsa Györgyöt vagy Kőrösi Csoma Sándort. Tőkés Lászlónak fő bűne az, hogy nem elégedett meg a forradalmi ikonszereppel, hanem az új rendszer hatalmasainak is szemébe merte mondani az igazságot, belföldön és külföldön, éhségsztrájkot hirdetett az új rendszer magyarellenessége elleni tiltakozásképpen, az RMDSZ Bukaresti domesztikálása és kormányrúdhoz való odasimulása után pedig kemény és szókimondó állásfoglalásokban, interjúkban leplezte le az erdélyi magyar közösség bőrére menő bukaresti kéz kezet mos játékot, amit a román és magyar vezetők folytattak. S végül tette mindezt úgy, hogy lényegében támadhatatlan maradt, még a globális világhatalom álságos normái szerint is megőrizte szalonképességét. Ismételgethetik imamalomszerűen a román médiában, hogy Tőkés „extremista”, szélsőséges, romángyűlölő, náci vagy fasiszta, akkor sem tudnak egyetlen gesztust, egyetlen nyilatkozatot, egyetlen tényt felhozni rágalmaik alátámasztására. Most visszavonták a Románia csillaga érdemrendet Tőle. Ennyire tellett a sovén román államhatalom képviselőtől, a megfelelési kényszer alatt álló szászból lett újromán elnöktől. Lelke rajta. Ettől Tőkés László történelmi érdemei egy fikarcnyit sem csökkentek. Sem az 1989 előttiek, sem az 1989 utániak. Egyébként, mint köztudott, a kitüntetést Tőkés László már jó ideje átadta temesvári híveinek, annak a bizottságnak, mely az egykori ellenállók meg élő tagjaiból áll. Őszinte kíváncsisággal várom, miként veszik majd el tőlük a román államelnök emberei azt, ami jogosan megilleti őket. Ha netán így is történik, az erkölcsi győzelem mindenképpen azoké, akik ma is őrzik a temesvári népfelkelés eszmei lángját. Borbély Zsolt Attila 2016. május 23.Visszarománosított utcanevek MarosvásárhelyenA marosvásárhelyi városháza véget vetett Dózsa György „pünkösdi királyságának”: alig két-három hét után, a székely lázadóról elnevezett utcát visszarománosította, így a házak falaira visszakerült a Gheorghe Doja elnevezés. Még április végén a marosvásárhelyi főtér alsó sarkától a város kolozsvári kijáratáig tartó több kilométeres szakaszon Strada Dózsa György utca felirattal új utcanévtábla jelent meg. Ezzel az önkormányzat lényegében történelmi igazságszolgáltatást tett: több évtized után újból helyesen írta az 1514-es parasztháborúba torkollt keresztes hadjárat vezéralakjának a nevét. A román nacionalista szervek és a helyi rendőrség tiltakozása nyomán azonban május közepétől a városháza visszatért a magyarellenes Ceauşescu-rezsim nyolcvanas éveitől alkalmazott elnevezéshez. A legújabb táblákon a székely lázadó neve ismét román személyiségként feltüntetve olvasható. A polgármesteri hivatal kompromisszumra törekedett: meghagyta a nemrég kihelyezett táblákat is, de föléjük helyezte ki az újat. Hasonló eljárásban részesült a magyar történelem egyik legismertebb hadvezére, Kinizsi Pál. A városháza visszatáncolt, és ismét „kínait” csinált belőle. Jelenleg kétféle tábla díszeleg a róla elnevezett utcában: Strada Pavel Chinezu utca és Strada Kinizsi Pál utca. Mátyás király sem maradhatott meg annak, ami a történelem során volt. Újabban Matei Corvin személyében kapott egy „ikertestvért”. Varga Katalin esetében a táblaszerelők előrelátók voltak: egyenesen Varga Ecaterinanak nevezték a 19. századi erdélyi bányászmozgalom vezetőjét. A lapunk által megkeresett Peti András alpolgármester elmondta, hogy az el- és visszarománosításnak egyszerűen az utcanév-változtatással lehetne véget vetni. „Sajnos a Dózsa György utcát egy pár évtizede hivatalosan Gheorghe Dojanak hívják, így szerepel a lakók személyazonossági okmányaiban és a telekkönyvi kivonatokban. A végleges megoldás az utcanév módosítása lenne” – magyarázta az alpolgármester. Peti hozzátette, hogy a néhány hétig tartó visszamagyarosításnak nem csak egyes román nacionalista körök, hanem bizonyos magyar emberek sem örültek. Peti András hozzátette, hogy az új táblák kifüggesztése nem áll le. Eddig a személyiségekről elnevezett utcákban jelentek meg, nemsokára a többi utca és tér is sorra kerül. Szucher Ervin Székelyhon.ro 2017. május 4.Rendbe rakták a Kinizsi-emlékművetKedden szorgos kezek frissítették fel a kenyérmezei csata emlékére állított alkenyéri Kinizsi-emlékművet. – A hódmezővásárhelyi Mátyás Utcai Olvasókör képviseletében érkeztünk, azzal a szándékkal, hogy lehetőségeinkhez mérten egy kicsit rendbe hozzuk a Kinizsi-emlékművet, illetve annak közvetlen környékét. Levágjuk a füvet, eltakarítjuk az elszáradt koszorúkat, virágokat és magát az emlékművet is letisztítjuk, illetve bevonjuk egy speciális impregnáló anyaggal, hogy ellenállóbbá tegyük az időjárás szeszélyeivel szemben – fogalmazott Tóth Sámuelné, az Olvasókör tagja, aki hetedmagával érkezett az emlékműhöz. Elmondta: először tavaly jártak erre az olvasókör által szervezett honismereti kirándulás alkalmával, amikor Csernakeresztúron szálltak meg, bejárták a környéket, többek közt a kenyérmezei csata színhelyét is. – Akkor döntöttük el, hogy ezt az emlékművet egy kicsit pártfogásba vesszük, és az elmúlt időszakban sikerült Hódmezővásárhely megyei jogú város önkormányzatának támogatását is elnyerni, valamint magának az Olvasókörnek a támogatásával jutottunk el újra ide. Külön köszönet a csernakeresztúri házigazdáinknak, Nistor Istvánnak, aki nem csupán elkísért bennünket, de aktívan részt vesz az emlékmű megtisztításában. Továbbá köszönet Alkenyér polgármesterének is, aki szíves beleegyezését adta vállalkozásunkhoz – mondta Tóth Sámuelné. A dicséretes kezdeményezés nyomán a Kinizsi-emlékmű láthatóan felfrissült. Sajnos azonban a környéke pillanatnyilag nem a legvonzóbb. Az állomás közvetlen szomszédságában álló talapzatos mellszobrot ugyanis jókora földtúrások veszik körül a gyulafehérvári vasútvonal felújítási munkálatai miatt. Alkenyér polgármestere azonban megnyugtatóan nyilatkozott az emlékmű környékének alakulásáról: a tervek szerint a vasúti felújítás után parkosítani készülnek a területet. A több méteres talapzaton álló román feliratú alkenyéri Kinizsi-mellszobrot a 20. században állították, miután elődei sorra a történelem áldozataivá váltak. A kenyérmezei csata emlékére ugyanis még Báthory István idejében kápolnát emeltek, amit a 18. században romboltak le, de 1818-ban Nagy Sándor szászvárosi lelkész emlékoszlopot állíttatott a helyén. Ez az 1849-es dél-erdélyi pusztítás áldozatává vált, de az 1900-as évek elején br. Orbán Antal újabb kápolnaszerű épületet emeltetett Bencenc község (ma Aurel Vlaicu) területén, az 1479-es csatába elhunyt mintegy 20 ezer török és 8 ezer keresztény sírhantján. Miután ez is elpusztult, a 20. század derekán megépült a jelenlegi emlékmű, melyen azonban kizárólag román felirat olvasható, Paul Chinezu néven, „román hősként” említve a kenyérmezei csata legendás alakját. Az emlékművet rendbe rakó hódmezővásárhelyi csapat tagjai szóvá tették: jó néven vennék, ha Mátyás király hadvezérének emlékművén magyar felirat is szerepelne. Az emlékművet díszítő sok-sok piros-fehér-zöld szalagos koszorúból ítélve bizonyára többen osztják a Mátyás Utcai Olvasókör tagjainak véleményét... Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-30 | 31-48
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
